Általában az szokott történni, hogy amikor az ember elhatározza hogy valamit nem csinál többet, akkor megy és megcsinálja újra. Szóval én eldöntöttem: véget vetek a drámáimnak. Aztán persze véget is vetettem nekik, csak épp hozzám vágtak egy marék szivecskés kavicsot. De erről majd később, most ezt itt rögtön az elején bocs, de nem fejtem ki. Mivel általában annyit beszélek hogy mire a lényegre térünk, azt kín kivárni. Szeretem a kínt, remélem te is. Szerintem saját magunk megmocsaraztatásában van valami szép, és kifejezetten tetszik ahogy az önmarcangolás koszos dzsuvájában dagonyázom totálisan beragadva. Leszoktam róla mi?! Nyilván. Vagy ez is egy dráma?
Mostanában elkezdtem szeretni a piros színt, és ez egyébként nem azért van mert egy ilyen színes lány vagyok, hanem mert úgy felperzselném a világot a bennem tomboló háborús állásokkal, hogy kő kövön nem marad. Meg persze baromi jól áll, de most nem az egomat szeretném fitogtatni. A dacos önvalómat kicsit elcipeltem sétálni, lehetőleg este amikor már sötét van. Ezt általában akkor szoktam csinálni, amikor nem bírom elviselni magamat. Úgyhogy elég gyakran megyek, gondolom ez már leesett neked is. Az van, hogy szerintem- de szólj ha tévedek mert szoktam olyat is, elég gyakran- hogy a Hatház utca tökéletes mintapéldája annak, mekkora átverés a világ. De komolyan. A Hatház utca rohadtul nem hat házból áll, de basszus mégcsak nem is hat emeletesek azok a hülye házak. Vagy csak én voltam ennyire naív, hogy azt feltételeztem igazat mond a neve?
Megint elkalandoztam, bocsánat. Ott tartottunk hogy mentem sétálni, mert már megint felhúztam magam némi szélhámosságon. Ha nekem még egyszer valaki azt mondja az első pár találkozónál, hogy a feleségét keresi és gyereket akar, menten agyvérzést kapok. Hát ezek tökre nem állnak készen rá, a legtöbben magukról sem képesek gondoskodni, minket meg hülyének néznek mert azt hiszik hogy bevesszük a maszlagot, és a meghódított “szerencsés” őzike szerepében tetszelegve majd milyen jó lesz pofára esni. Sokan amúgy bedőlnek, és egyszer én is elhittem a mesét. Azóta mondjuk már se házasodni nincs kedvem, se gyereket szülni. Csak sétálok és arra gondolok, aki hozzám vágta a szivecskés kavicsokat. Mondtam, hogy ide még visszatérünk. Amúgy ettől tisztára lázba jöttem ott a kanapén, és ez még a jó láz volt. Aztán valahogy két óra leforgása alatt simán lehet dimenziót váltani ha valami rosszat mondasz a száddal, és kicsit máshogy is hozzád vágják a szerelmük zálogát. Akkor olyan szavak hangzanak el hogy örökké meg soha többet, és jönnek az átkok. Na ez már a nem jó láz. Ez már az a láz, amikor gyakorlatilag kigyulladsz. Aztán jönnek a mentális kocsmai verekedések amiknek a következményei lelki zöld meg kék foltok, és végül megint elmész sétálni. Séta közben azért elküldesz pár monológot, aztán hétvégén elmész és leiszod magad. Ha szerencséd van, akkor reggel megveregetheted a vállad, mert nem írsz különböző hangvételű üzeneteket annak, aki megdobált a kavicsaival. Tulajdonképpen a saját kavicsaiddal, mert te kaptad őket, és mostmár a tiéd. Persze az átadás tud meglehetősen teátrális lenni, de az ember szereti a színházat, és el is jár megnézni.
Most hogy elhagytam a Hatház utcát, már a Gyakorlóban vagyok. És itt tényleg gyakorlok, például valamiféle önuralmat. Kenyérgyár illatot érzek, ez visszaidézi a gyerekkorom. Csodálkozom rajta, mert a környéken sehol sem sütnek. Az égen a félhold van, én meg mérgelődök hogy nem teli, mert akkor talán szentelhetnék ennek némi misztériumot. Rágyújtok egy szál arany Marloborora (ne mondjad már hogy mindenki ezt szívja!), sötét van. Az égre nézek, és hatalmas sóhajjal azt mondom magamnak, hogy egyszer majd jobb lesz. Hogy érzem, mindjárt jön valami csodálatos és nagy változás, amikor majd minden jó lesz végre, és olyan de olyan boldogok leszünk. Szerintem túlzás nélkül mondhatom, hogy tizenegy éve várok erre. Sosem voltam ennyire elveszett, és közben sosem éreztem még ennyire a helyemen magam. Fura ez az ellentétesség, Úgy körül leng, és csak átsiklik felettem minden. Mondtam neked múltkor, hogy lebegek. Lehet hogy már boldog is vagyok, csak nem vettem észre. Lehet, hogy már megtörtént az a csodálatos dolog, csak átmentem felette. Végülis, pár éve egy soha többé után a padlón zokogások voltak a Hatház utcai séták helyett. Akkor még nem tűnt fel, hogy nem is hat ház. Akkor még az sem tűnt fel, hogy nem is hat emeletesek a házak.
Akkor még olyan evidens volt hogy annyi, mert még nem számoltam meg. Mostmár megszámolom, és tudatosítom magamban, hogy ez szélhámosság. Attól aki annak nevezte el, ami. Ezt mostmár tudom, és nem tetszik, de nem tehetek ellene semmit. Úgyhogy ma már nem sírok, és nem is fogok sírni. Ma már csak a szivecskés kavicsot szorongatva a tenyeremben alszom el. Mert nekem ezt dobták. És ez a dráma.
Comentários